Címlap PINCESOROK LEÍRÁSA A miskolci pincék múltja, története

A miskolci pincék múltja, története

Az miskolczi pinczék hiteles története

"....Az Avashegyen láthatók lépcsőzetesen egymásfölé emelkedő sorban Miskolcz szőlőbirtokosainak jól berendezett, s épített pinczéi, melyek legtöbbjei a régi időben telve valának a legjobb minőségű  borokkal"


írja 1887-ben naplótöredékeiben Podmaniczky Frigyes, majd a következőképpen folytatja:


"Nagyszerűnek mondom, mert reám egy napokig tartó, aszúbort elő állító szüret, melynek tartama alatt a ház népe künn a szőlőben lakott, a nagyszerűnek benyomását gyakorolta, s a mi ennél a tanulóra nézve még fontosabb, rendkívül mulattatott. A szüretek Miskolczra nézve fontos voltát bizonyítja az is, hogy az ott létező tanintézetek szüreti szünidőt rendszeresítettek mindannyian . . . E szüretek alkalmával már őszi napok járván, a borház előtti téren rendesen jókora tűz  lőn rakva; sohasem fogom feledni azon különös benyomást, melyet reám Borss szakácsné vígkedvű s valóban férfias athleta - gyakorlatai tettek, midőn szoknyáját derékig felhajtva, 4 ízben is a lánggal égő tüzet kurjongatások között, a körülálló puttonosok és szedők nagy mulatságára átugrotta. E szüreti kedvtelés a bor iránti érdeklődést ébresztette fel bennem, s kevéssel azután csakugyan el is vitt magával Vadnay Gábor patvaristája, a kire mint általában a patvaristákra, igen sok más is, a pinczekezelés bízva vala, gazdánk feltűnőleg gazdagon felszerelt Avas hegyi pinczéjébe. Ennek a kutató látogatásnak az lett a vége, hogy én, mire a pinczétűl ismét a szabad levegőre léptem, lábaim biztonságát nélkülözve mámorosan ide s tova tántorogtam; a különféle borok megízlelése fejembe ment s én először életemben nemcsak aszút láttam készíteni, de meg is tanultam aszút inni."

A szüretek ezt követően, de minden bizonnyal az ezt megelőző évszázadokban is ilyen hangulatosan zajlottak le, s a város társadalmi életében nagy szerepet játszottak a pincék és a pincézések, mint a vendéglátás - vendégjárás sajátos társasági színterei. Ehhez kapcsolódóan városunk monográfusa, Szendrei J. írja, hogy:

"Határainkon századok óta nagyarányú bortermelés volt. Borunk jóságával megközelítette a szomszédos hegyalját, miben jelentékeny része volt homokkőbe vájt száraz pinczéinknek. A pinczék száma hajdanában megközelítette a házak számát. A mesterembereknél meg épen a jómód jele volt, a'miért is aztán sokszor, ha tulajdon háza nem is de pinczéje mindenesetre volt.  Miskolc topográfusa, Benkő Sámuel 1782-ben megjelent munkájában már megfogalmazta, hogy "A város elég tágas és napról napra nő, benne 2400 épületet és 1424 pincét könnyen meg lehet számolni"

A 18. század második felében tehát közel másfél ezer pince volt Miskolc bortermő dombjain.

Ezek kialakulásáról, építésükről és hasznosításukról időről időre tájékoztatnak Miskolc város jegyzőkönyvei.

A városi jegyzőkönyv adatai, bejegyzései között a szőlő és pince adásvételével találkozunk leggyakrabban. Ez minden bizonnyal összefügg a miskolci és Miskolc környéki bortermő terület nagyságával, s ugyanakkor felhívja a figyelmet a szőlőművelés 16-17. századi jelentőségére területünkön.

Még a 19. század végi összeírások is 3000 holdra teszik Miskolc város szőlőhegyeinek, termőterületeinek nagyságát. Természetesen ennyi szőlő soha nem volt Miskolcon, a túlzó adatok azért kerültek az összeírásokba, innen a feldolgozásokba, majd pedig a köztudatba, mert amikor számba vették a szőlőbirtokokat, csak a szőlőhegyek területét nézték, amelyben benne voltak a szőlőhegyeken lévő szántóföldek, legelők, gyümölcsösök, főleg pedig a szőlők közötti, szőlőalji szilvások, az ún. szőlőaljak területei is.

Az okleveles adatok szerint a miskolci és Miskolc környéki szőlőterületek lényegében már a 16. századra kialakultak. Ettől kezdve csupán ortás-, vagy irtásföldekkel, oldalparcellákkal történt gyarapodás, de ez valójában nem jelentett számottevő
területi növekedést, inkább csak a folyamatos pusztulás pótlását. Erre már a
16. század végétől rendszeresen utalnak adatok.

Egy 1593-as bejegyzés szerint Mészáros Kálmán vett egy darab szőlőt 15 Ftr-ért, melj szőlőt hat esztendőre fordult, hogy nem kapálták.  Fél évszázad múlva még mindig találkozunk olyan adatokkal, amelyek szerint viszonylag olcsón lehetett pusztuló, parlag szőlőhöz jutni.

1654-ben Berzi Antal Úr vett parlagh szőlőt Nánáson Bíró Istvántól egy Miskolczi hordó boron.

Marjalaki-Kiss Lajos az Országos Levéltárban megtalálta Miskolc 16.
századi bortizedlajstromait, amelyek a szőlősgazdák nevei mellett feltüntetik
az évi terméseredményeket is. Innen tudjuk, hogy a miskolci határ szőlőhegyein 1549-ben 405 darab szőlőt írtak össze. A szőlők nagysága birtokosonként 1 holdra tehető, amelyhez még a szőlőalji szilvás és kaszáló járult.

Ez a nagy kiterjedésű szőlőterület, s hozzá kapcsolódva a szőlőművelés, a bor tárolása és értékesítése, okkal és joggal vált a középkori Miskolc életében a legfőbb gazdasági alappá.

Ehhez a szőlőkultúrához olyan mesterségek és széles keretek között folyó termékelőállítás, valamint termékközvetítés kapcsolódott (borszállítók, hordókészítő bodnárok vagy kádárok, kisebb edényeket előállító kulacsosok, szekeresek stb,) amely Miskolcot egyben az iparosok és kereskedők városává is tette.
Az avasi, tetemvári vagy bábonyibérci pincék
meglétére utaló adatok
későbbiek, mint a szőlőtermesztésre és borkészítésre utaló feljegyzések, pedig
nyilvánvaló, hogy a tárolás egyidős a termesztéssel.

Első adataink a 16. század közepétől tűnnek fel.

Ezek között is figyelemre méltó az egri káptalan 1562-ben kiállított oklevele, amelyben bizonyítja, hogy Thamaszi (Tamási) Egri János Miskolc melletti négy darab szőlőjét, két darab szántó földjét és Miskolc város szőlőhegyén, a Szentgyörgy hegyen lévő három pincéjét eladta Máté Benedeknek és Máté Ambrusnak. Ez a három pince az Avas keleti kiszögelésén, a volt kilátótorony helyén álló egykori Szent György kápolnához felvezető völgyön, a mai nevén Mélyvölgyön volt.

Az Avasnak ezen a részén ma is legsűrűbben találjuk a pincéket.


Miskolc legrégibb pincéi a bortermő dombok alsó szegélyein alakultak
ki. Így a mai Toronyalja feletti oldalon (a régi Vargaszög felett), a mai Mélyvölgyön (régi nevén az Angyalos-völgyön), valamint a Kisavas legalsó során (a Mindszenti templom fölött) találjuk a legősibb pincéket, kőlyukakat, amelyek kivágását Marjalaki-Kiss L., a 16-17. századra teszi, s úgy véli, hogy később ezeket folyamatosan kibővítették. Az Avassal szemben a Bábonyibérc középső részének alsó soraitól délnyugati irányban a Tetemvár, valamint a Kőporos régi pincéi alakultak ki. A pincék kezdetben minden kiképzés és előtér nélküliek lehettek, valószínű ezzel van összefüggésben a 16. században kizárólagosan használt kőlik, kő luk, kőlyuk elnevezések, amellyel szórványosan még a 17. században is találkozunk.

Egy 1569-es bejegyzés szerint:

„Sabbathe Pentecon Estván váltotta meg a Szabó Ferencné kö lukát”

1593-ban pedig:

„Chepan András vala eörökölt egj kőlukat Mate Antalnénak, két vött voltt.”


A 17. század elejének szórványosan előforduló kőlyuk elnevezésére 1613-ban találunk feljegyzést. Eszerint:

„Én Boros Gergely vöttem egy köh lukat az Babony bercz völgyben Pfl. 4. az Csorna István Fiatol Csorna Andrástól.”

Az áldomást a bíró jelenlétében itták meg, s ezért Boros Gergely
reméli, hogy:

„engemet senkíj az meg szerzett köh luk miat megh nem haborit.”

Ezeket a kőlyukakat a környező dombok vulkanikus tufa állományába vágták, miután felismerték annak igen jó tulajdonságait (száraz, jó hőszabályozó, viszonylagos puhasága, könnyű faraghatósága ellenére szívós, belső falán megterem a nemes penész, amely nagyon sokat javított a Miskolc környéki borok minőségén).

A kőlyukak eleinte csak bor- és termény tárolásra szolgáltak, később üregük előterébe helyezték el a szőlőpréseket, az átlagokat. A pincehelyeket a tanács jelölte ki, amiért „a város törvénye szerint az új tulajdonosok megfizették az áldomást”

Pincehelyeket mind a három dombon jelöltek ki, ahogy ezt jól érzékelteti az alábbi válogatás Miskolc város jegyzőkönyvéből:

1627-ben 4 pincét építenek a Bábonyibércen a tiszttartók és a tanács akaratából.

1632-ben pincekijelölés az Avason.

1633-ban pince a Forrás-völgyön és a Bábonyibérci farm alatt.

1637-ben pince a Fábiánbércen a felső sarokban.

1640-ben egy pince ára, amelyet a Bábonyibérc-völgyben vettek 16 frt.

1639-ben Maklári Zubor Márton miskolci prédikátor „vött az Avas völgyön egy pincét egy gönci hordó boron, melyet kicsinyelvén és nagyobbra ásatván, igen drága üdőben és ajtaja nem lévén az 1 hordó boron kívül rája 28 Ft költetett. Áldomása 1 köböl volt, melyet az egri tanácsnak őkgme (őkegyelme) megadott”.

1639-ben: „Boldvai János nevű atyánk fiának attunk egyenlő akarattal egy pincének való helyet az Fábián bércén az felső sorban, melyet megásatván városunk élő törvénye szerint áldomását is atta, úgymint egy köböl bort nálunk valót. Mely pincének napkeletrűl Császár Miklós pinczéje, napnyugatrúl pedigh Csányi Gáspár pinczéje vagyon szomszédságában.”

1640-ben „Avas völgyön egy pincét vett Maklári pap egy gönci hordó boron, mely akkor ért volt Forint 18. Megnagyobbított, s kellett rá egy hordó boron kivül 28 frt 50 dénár. Az áldomásivás volt 1640. máj. 6.”

1657-ben Baráth Andrásnak pincét adnak a Szentpéteri kapun kívül az út mellett.

1657. Egy pincét említenek a Szentpéteri kapun kívül az út mellett a temető előtt.

1670-ben pince a Jézus kútja felett.

1670-ben új pince a Szent Péter Kapu előtt lévő bércen.

1679-ben Szíjjártó András főbíró pincéjét akkor törték fel, „amikor Őkegyelme a portáról való megérkezés után az német generálistól Kassára hivattatott és az város közönséges szolgálatjában volt foglalatos, ezért a tanács 40 forinttal megtéríti kárát.”

1682-1732 között több bejegyzés foglalkozik azzal, hogy a Kőporoson lévő pincékben laknak. Persze ez nemcsak a Kőporosra, hanem az Avasra és a Tetemvári pincékre is vonatkozott.

Ezért is történt az, hogy már 1724-ben a bíró kénytelen volt a templom előtt (avasi templom) kijelenteni, hogy ez a helyzet a továbbiakban nem tartható, s aki rövid határidőkön belül nem költözik le a városba, azokat a pincékből erőszakkal fogják kilakoltatni. ( ez még ma, 2010-ben is aktuálisnak hangzik! – a szerkesztő megjegyzése)

A kilakoltatás természetesen sem akkor, sem még hosszú évtizedeken, vagy évszázadokon keresztül nem sikerült, hiszen nagyon sokan voltak olyanok, akiknek a pincéje egyben állandó lakóhelye is volt. (Ld. Danyi-völgyi pincék és barlanglakások.)


A miskolci pincék első pontos felmérését 1817-ben Domby István készítette el, amikor megszerkesztette Miskolc térképét, s ennek mellékleteként elkészítette az ún. Liber Funduálist. 1782-ben Benkő Sámuel még 1424 pincéről tudott.

Domby 1779 pincét vett lajstromba, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a 17. századi nagy pincevájások mellett még a 18. és 19. században is történtek új pincekialakítások.

1782 és 1817 között a pincék száma még mindig 355 darabbal növekedett. Mivel az Avason már nem volt hely, így ezeket elsősorban a Tetemváron és a Bábonyibércen vájták.

Domby a 19. század elején létező pincéket az alábbiakban adja meg telekkönyvében:

Tetemváron 1-58 számig,

a Tetemvár új fogásban 59 - 89 számig,

a felső tetemvári sorban 90-159 számig,

a tetemvári sor középső részén a péteri kapuban 160 - 174-ig,

az itteni középsorban 175 - 186-ig,

a középsorban a Szent Péteri kapunál 187 - 254-ig,

a tetemvári alsó sorban a Szentpéteri kapu felett 255-299-ig,

a Szentpéteri kapu Házai sorában 300 - 318-ig vannak pincék.

Tehát a tetemvári pincék száma összesen 318 db.


A bábonyibérci pincék számozása 319-cel kezdődik.

Itt a Galagonya oldalon 319 - 382,

a hámori soron 384 - 466-ig,

a felső soron 467 - 509-ig,

a középső soron 510 - 561-ig,

az alsó soron 562 - 580-ig terjednek a pincék számozásai,

Tehát a Bábonyibércen akkor 262 pince volt.

A Kisbedeg-völgyön 581 - 662-ig,

a Bedeg-völgyi új fogásban ezen felül 634 - 648 között 14,

a Bedeg-völgyön összesen 81 pince volt.

A Közdombon és a Közdomb alján 663 - 709-ig, összesen 46 pince volt,

a Bandsalgó alsó és felső soron 710 - 758 között 48 pincét vettek számba.

Az Embertelen soron 759-814 számok között 1817-ben 55 pince volt.

A Kőporoson 58 pincét (815 - 873),

a Birsalmásban 28-at (784 - 902) írtak össze.

A Danyi-völgyben 903-tól 1025-ig terjed a pincék száma.

(Ezen belül az összeírás megkülönbözteti az alsó (935 - 954), a középső (955 - 973) és a harmadik sort (974 - 994), valamint a tényleges Danyi-völgyet (995 - 1025 számok alatt), összesen 122 db pincét.

Az Avas Farokban 1026-1203 között 148,

az avasi középsoron 1204-1334 között 130,

az Avastető felső során 1335 - 1402 között 67 pincét vettek számba.

A Jézus kútja feletti soron 19 pince volt (1403 - 1422).

A „Szemszúró Allya” alsó és felső sorában két szintjén 27 pincét használtak (1423- 1450).

A Papszer fölött hasonlóan megkülönböztették az alsó és a felső sort, ahol összesen 1451-1478 és 1479-1490 között 49,

míg a „Hóhér bástya” környékén az alsó, a középső és a felső soron (1491-1513; 1514-1564; 1565-1598) között 107 pince volt.

A Mélyvölgyön és annak legfelső során 1599-1753 számok között 154 pince volt,

az összeírás utolsó része a Tűzkövesen a felső (1754-1761) a középső (1762-1773) és az alsó sorban (1773-1779), összesen 25 pincét vett számba.

Domby I. felmérése szerint a 19. század első évtizedében 1779 számon tartott pince volt tehát Miskolcon.

A pincék száma ekkor a legtöbb, egy ideig állandósul ez a szám, majd elenyészően kevés új pince vágás mellett számuk folyamatosan csökkenni kezd.

A 19. század közepén már csak 1438 pincét írnak össze a város dombjain.


A legtöbb pinceüreg 10-20 méter hosszú, de szép számmal vannak közöttük 50-100 méteres, vagy annál hosszabb vájatúak is. A 2-3 méter széles, és 2-2,5 méter magas pinceüregek a bor tárolására ideális hőmérsékletet biztosítottak. Hőmérsékletük télen-nyáron 6-10 °C. A nagyméretű miskolci pincerendszer sokszor gondolkodóba ejtette a várunk gazdaságtörténetével foglalkozó kutatókat. Állításuk szerint a bortároló edények kis mérete, és a magántulajdonra törekvés miatt volt szükség arra a nagy pincehálózatra, melybe „nemcsak Miskolc város határának, hanem egész Borsodnak a borkészlete is beleférne”.

A megállapítás csak részben igaz. Valóban, minden jobb módú polgár szerette külön zár alatt tartani a borát, és a régi nyírfaabronccsal kötözött kisméretű hordók tárolása nagy helyet igényelt. Azonban a miskolci dombok nagyszámú pincéinek nem ez a magyarázata. Számtalan adat bizonyítja, hogy Miskolc környékéről, a szomszédos falvakból is szállítottak ide mustot. A bortermelés fokozatos hanyatlásával párhuzamosan egyre több hegyaljai bor került a miskolci pincékbe, s innen szállították tovább az északi országokba. A miskolci és hegyaljai must összekeveredéséből, a szándékos minőségrontásról, az ún. borhamisítási perek anyaga tanúskodik. Az Avas nagy pincerendszere nincs közvetlenül összefüggésben a hegyaljai bor ideszállításával, ill. a görög kereskedők tevékenységével. A görög kereskedők akkor fedezték fel a miskolci pincéket, amikor az avasi, ill. Bükk környéki nagy történeti borvidék aláhanyatlott.

Még néhány évtizeddel ezelőtt is október végén, november elején víg életre kelt az Avas. Pincéiben taposták és préselték a város környékén termett szőlőt, s a kicsurranó musthoz a miskolci polgár bőségnek örvendő jó kedve járult. Hangos volt a hegy a nótaszótól. A 18. századtól, de főleg a 19. század második felétől a pincék fölé épített borházak a városi iparosok és földművesek második otthonai voltak.

A pincének és a borháznak a miskolci ember életében betöltött szerepét egy század eleji leírás így foglalja össze:

„Télen is fűthető szobák a miskolciak legkedvesebb tartózkodási helye. Itt kivirágzik a kedély, kihajt a nóta. Innen indul szárnyra a sok jóízű miskolci história. Itt tárgyalják meg a helyi és országos politikát. Itt felejtik el a haragot. Itt fogadnak barátságot. Itt születnek régidőkből fogva a miskolci nóták.”

A borházak a sorról sorra, pincéről pincére kerülő látogatások és vendégeskedések alkalmával játékos pincéző szokások alakulóhelyei voltak. Sajátosan miskolci szokásként ismerjük a „bujdosó pohár járatását”. A bujdosó pohár talpatlan, gömbölyű fenekű, kézről kézre járt, egyenként fenékig kellett inni, mert ha letették feldőlt.

Még az 1930-as évek vége felé is azt írták a miskolci idegenforgalmi tájékoztatók „Nyáron hétköznapokon is, hivatalos órák elmúltával, üzletzárás utáni munka végeztével az Avasra ment a miskolci polgár, feledni a nap gondjait, vidám poharazás közben a família körében, vagy barátok társaságában”

A magánpincék számosában versek születtek, s rendszeresen vezették a pincenaplót, amelyek közül néhány még biztosan található Miskolcon. A verselő tréfacsinálók között Sassy Csaba volt az egyik legismertebb. Az avasi pincéről ekként szól:

„Ki napjait már megszámláltnak érzi

S aki fölött a gond kuvikja szól,

Mámort tetézni, bánatot felezni

Töltsön az Avas óboraiból.”

Egy korábbi versében, amelyet 1921-ben írt, így vall az Avasról:

„Nem is jár hiába, akár honnan, akár merről

száz mérföldnyi járóföldről,

visszavágyik mindig

csak az Avas oldalába.

A magánpincében nem csupán a helyiek látogatták egymást, hanem gyakorta megfordultak irodalmi, művészeti és tudományos életünk jeles személyei, kiemelkedő alakjai is. A nevezetesebb, ismertebb pincék közül így kiemelkedik egy, (Avas, Középsősor 648. sz.) amelyen tábla hirdeti:

„Itt volt utoljára gondtalan és boldog Móra Ferenc.”

Mórát számos kapcsolata közül is erős szálak fűzték a város tudós történészéhez Marjalaki-Kiss Lajoshoz. Marjalaki vendégeként gyakorta ült a pince előtt, szakmai kérdésekről beszélgetve és elmerengve a világ dolgain. Kozma Andor „Pince soirée”  c. versében pedig így ír:

Polgár vagy szép Miskolcz városában

s ez rajtam kissé látszik is talán.

Megsúgom azt is, követem alássan,

Van egy pincém az Avas oldalán.


Ez a pince legfőbb gyönyörűségem,

Mély, mint a bánya, szagos, mint a rét…

A pincék között olyanok is voltak, amelyekben hivatalosan, vagy „zugban” ételt és italt egyaránt adtak az arra tévedő vendégnek. De pontosan nem lehet tudni, hogy hány korcsma és kifőzde volt, mert ezek száma gyakorta változott. Az 1858/59-es összeírás Miskolcon 163 korcsmát és vendéglőt írt össze, de ezeknek az azonosítása megoldhatatlan feladat. A témához kapcsolódva a 20. század elején írja a Miskolci Kalauz:

„..igen sok bormérés van az Avashegy pincesorai között, amelyeket csak a meleg időszakban keresnek fel. Ilyenkor a nyári késő délutánokon és estéken hangos cigányzeneszó és víg danázástól visszhangzanak az ősi Avashegy hűs, árnyas telkei. E helyen hideg ételeken kívül esetenként meleg, magyaros főztet is lehet kapni. „Kisebb számban vannak ily kurta korcsmák a Tetemvári pincesoron, valamint a Bedegyölgy és a Bábonyibérc pincesorai között. A legutóbb említett pincesorban a »Buffalo«-nak nevezett pincekorcsmában a tulajdonos hamisítatlan tokaji hegyaljai zamatos borokat mér ki nagyon jutányos áron.”

1929/30-ban 92 korcsma közül már mindössze 9 volt a Bábonyibércen, a Tetemváron, a Bedegvölgyben, a Mélyvölgyben és a Nagy-Avason összesen. A Nagy-Avason kettő, a Jézus kút soron pedig egy vendéglő üzemelt.

A régi jelentősebb pincék a következők voltak:

A Mély völgy felső során volt Palóczy László, Bükk Zsigmond, Almássy József, valamint két nagyon gazdag görög: Szonte Pál és Pilta Demeter pincéi. Az Avason a 837. sz. volt az „király pincéje”. De itt volt a Szüts, a Kubacska, a Szinay, a Szepessy, a Vay stb. családok pincéje is. A 706. számú pince a vármegye puskaportartója volt. A Tetemvár jelesebb pincéi közül Andrássy Károlyé mellett megtalálható volt a vármegye pincéje, a minorita papoké, s ide járt fel Hirschabek Jakab, az ezermester órás is „csendes szórakozásra és pihenésre, ha elfáradt a finom művű és szépen muzsikáló oszlopos órák százféle kerekének javításában”

Forrás:

Dobrossy István:

A miskolci vendégfogadók és vendéglátás története 1745-1945 c. könyve.

teljes terjedelemben olvashatod:

mek.oszk.hu/07900/07952/07952.pdf

 


terkep